LEHEL LACI
Schiffer János beszéde





Különös képességünk van arra, hogy akkor érezzük meg az értékek nagyságát, amikor már nem a jelenben élő valóságként, hanem csak a múltban méltatjuk azokat. Magyarán: akkor látjuk egy-egy személy pótolhatatlan kiválóságát, amikor már nincs közöttünk. Lehel Lászlót eddig is kiváló szakembernek és nagyon jó kollegának tartottuk. Nem hiszem, hogy sokan lennének az országban közművelődésben dolgozó szakemberek, akik közelebbről vagy távolabbról ne ismerték volna őt: a Petőfi Csarnok igazgatójaként, vagy valamelyik szakmai civil szervezet tagjaként, vagy egy konferencia hozzászólójaként, sajátos feladatot ellátó munkacsoport vezetőjeként, közművelődési szakértőként vagy a népművelők vándorgyűléseinek fényét emelő remek diszkósként - és még tovább sorolhatnám ennek az aktív és gazdag életnek azokat a megnyilvánulásait, amelyekkel igen széles körben, sokan találkoztunk.
>>>>>>

Földiák András beszéde

"Nem mindenkinek egy a vége: az egyiknek az élete delén szakad meg az élete, a másikból alig hogy elindult, kiröppen, a harmadikat még késő öregségében is alig-alig akarja útjára engedni. Mindnyájan más-más időben, de mind egy azon helyre indulunk."

Lehel László idén lett volna 60 éves! És elindult. Vajon Seneca szerint melyik időben indult el?
Amilyen hihetetlen és elfogadhatatlan, hogy már nincs közöttünk, ugyanolyan hihetetlen, hogy idén már 60 éves lett volna. Örökifjú volt, s immáron az marad számunkra. Akik találkoztak, beszéltek vele az utolsó éveiben, amikor betegsége egyre inkább elhatalmasodott rajta, csodálhatták változatlanul nem lohadó lelkesedését bármi jó ügyért, örömét egy-egy emlékezetes koncert vagy színházi est után.
Ilyenkor számba szokás venni, hogy mi marad nekünk Lehel László után, és mit veszítünk el véglegesen. Azt hiszem, hogy több egymást követő generáció él Budapesten, de mindenütt az országban, akiknek számos helyről Ő jut eszükbe; ha azt mondom Scampolo Klub a Kőfaragó utcában, Földgép Klub a Vigyázó Ferenc utcában -Lehel Laci, Verőcemaros, a szemesi tábor, Rideg Művelődési Ház kirándulásai - Lehel Laci, BS Lehel Laci és végül a PECSA csak így Lehel Laci. Bármerre megyünk, ő fog eszünkbe jutni, mert a nevét, arcát, egész személyiségét odaadta, bármit csinált, és bárhol. Ott lenni, és együtt lenni - talán ez lehetett nem csak szakmai, hanem emberi ars poeticája. Ifjúsággal foglalkozó szakemberként, népművelőként mindig azok között szeretett lenni, akikért dolgozott. Igényelte, hogy azonnal megkapja a kritikát vagy az elismerést, mert az adott neki biztatást, erőt, új gondolatokat, ötleteket. Ez a fajta magatartás ma már nem számít erénynek. Sokan a népművelést, mint fogalmat, mint szakmát is kitörölnék az emlékezetből. Végül is, mindegy, miként nevezzük azt, amit Ő művelt. A tett volt a fontos és maradt az. A lényeg, amit tőle megtanulhattak kollégái, pályatársai, az abban a sajátos kettőségben rejlik, ami Őt jellemezte; rendkívül széleskörű műveltsége, a művészetek szeretete párosult benne az egyszerűséggel és közvetlenséggel, a másik, a lemaradó iránti felelősséggel, de a muzsikusok bohém lelke is benne lakott és így mindenkivel azonnal megtalálta a közös hangot: a világhírű művésztől a perifériára szorult, rock koncerten csápoló drogos gyerekekig.
Élete, pályája és személyisége okán nagyon sok barátja volt. Talán nem is voltak főnökei és beosztottjai, kollégái, csak barátok. És ezeket a "most már szomorú bizonyossággal mondhatjuk " az egész életre szóló kapcsolatokat nem árnyékolta be, hogy ő kért volna. Mindig, mindenkinek Ő adott valamit. Ez a valami főnévként, egybeírva: lehelaci.
A barát, a kolléga, a népművelő szakma kiemelkedő alakjának, a társnak az elvesztése szomorúság. Nem illik hozzá az irigység emlegetése. A ravatalánál azonban egy kicsit magunkra is gondolunk, magunkat is sajnáljuk. Biztos mindannyian végiggondoltuk, hogy olyan ember távozott mellőlünk, aki megvalósíthatta álmait. S ez irigylésre méltó. Vajon sikerül-e nekünk ez?
Királyerdőn Lehel László egy csodás ifjúsági klubot kapott. A Budapest Sportcsarnokban megkapta az ország legnagyobb koncerttermét, ahová összes kedvenc együttesét meghívhatta. Nem hiszem, hogy volt, aki nála jobban megsiratta a BS-t, és nála jobban várta a felépülését. Lehel Laci megálmodhatta a Petőfi Csarnokot, végig bábáskodott megszületésénél, és édes gyermekeként viselte gondját, nevelgette, és ott valósíthatta meg leginkább dédelgetett álmait, egyszersmind önmagát. Tisztelte szakmája nagy öregjeit, ragaszkodott mások által ósdinak tekintett elveihez és elvárásaihoz, de közben mindent a fiatalokért tett, így tudott hatvanévesen is a kortársuk maradni, és feltűnés nélkül elvegyülni közöttük. Lehel László példája bizonyítja, hogy így lehet igazi várakat építeni, igazat és nagyot , megvalósíthatót álmodni, és lelkes társakat találni a legfantasztikusabbnak tartott ötletekhez is. És bizonyára így maradhat valaki örökifjú, mint Ő, így lett Ő Budapest örök kamasza.
Elvesztettünk egy régi barátot, kollégát, egy kiváló népművelőt, aki mindenütt otthon volt kedves városában. Nap, mint nap járunk majd azokon a helyeken, ahol a szemünkkel őt keressük. Koncerteken, klubokban, a Zeneakadémián, a Tavaszi Fesztiválon, DJ-ként rendezvényeinken és a Ligetben a PECSÁ-ban.

"Az a nap, amelyiktől annyira félsz, s amelyiket utolsó napodnak hívsz: az örökkévalóság születésnapja."

Laci Boldog Születésnapot, és Te, aki soha nem tudtál nyugodni, nyugodj békében!